A digitális műsorszolgáltatás megjelenésének hatása a médiaszabályozásra

Dr. Rozgonyi Krisztina

Budapest, 2003. 06. 29.

1. A médiaszabályozás kezdetei............................................................................................................. 3

A médiaszabályozás háttere.......................................................................... 5

Közkincs- elmélet......................................................................................................... 5

Szűkösségelmélet.......................................................................................................... 6

Hatásmechanizmus-elmélet............................................................................................ 7

Történet- elmélet........................................................................................................... 8

Kiegyensúlyozás-elmélet................................................................................................. 9

Összegzés................................................................................................................. 10

A média-szabályozás történeti és elméleti alapjai; célja és értelme 10

2. A digitális műsorszolgáltatás........................................................................................................ 13

Szabályozási lehetőségek............................................................................ 18

Szabályozási megközelítések: az amerikai, a francia és az angol példa 22

1................................................................................. A technológiai szabványok kérdése 23

2.......................................................................... A végfelhasználói eszközök problémája 23

3......................................................................... A szolgáltatók kiválasztásának kérdése 24

Összegzés................................................................................................................. 25

Két példa a szabályozásra: az AOL/Time Warner és a British Interactive Broadcasting esetek......................................................................................... 26

Az AOL/Time Warner-eset....................................................................................... 26

A British Interactive Broadcasting (BiB) esete................................................................. 27

Az új szolgáltatások „ára”............................................................................ 28

3. A média-stratégia és -politika átalakításának szükségessége.................... 30

Szemléletváltás: az egységes kommunikációs piac........................ 30

A közszolgálati műsorszolgáltatók szerepe................................. 32

4. Következtetések, javaslatok........................................................................................................... 34

Az intézményi struktúra szükségszerű átalakítása.................... 34

Az állami szerepvállalás új eszközeinek és lehetőségeinek meghatározása......................................................................................................................................... 35

1. A médiaszabályozás kezdetei[1]

Az elektronikus médiumok közül elsőként a rádió jelent meg és terjedt el rohamosan az 1920-as években. Az USÁ-ban korábban, 1913-ban dobták piacra az első rádiókat, míg a televíziózás hőskora az 1950-es évekre tehető. Óriási társadalmi, piaci jelentőségüket felismerve, megjelenésük kezdetétől fogva kitüntetett politikai, állami, szabályozói és hatósági figyelmet élveznek. Ez gyakran eredményez(ett) szoros állami felügyeletet, és vezet(ett) a programok tartalmának, azok irányításáért felelős személyek befolyásolására, kinevezésük meghatározására, illetve ezek kísérletére, például állami támogatások nyújtásával, megcsapolásával.

A televíziózás három „generációs” fejlődésen esett át, melyek mindegyikét más-más típusú szolgáltatások, üzleti modellek, és szabályozási környezet jellemezte.[2] Érdekes, hogy valójában az egyes generációk közötti váltások nem úgy történtek, hogy egyik a másik helyébe lépett volna, hanem valójában az „egyikből nőtt ki a másik”, továbbfejlesztve, hozzáadva az előző eredményeihez.

	Első generáció	Második, sokcsatornás generáció	Harmadik, interaktív generáció
Szolgáltatások	Egyirányú továbbítása néhány csatornának	Egyirányú továbbítása nagyszámú csatornának	Kétirányú továbbítása nagyszámú csatornának és más szolgáltatásoknak
Üzleti modell	Reklámbevétel (általános hirdetések) és/vagy licencdíj	Reklámbevétel (általános hirdetések), licencdíj és előfizetési díj	Reklámbevétel (célcsoportra szabott hirdetések), előfizetési díj és tranzakciós bevételek
Felügyeleti módszerek	A frekvenciák állami tulajdonban vannak, ezek használatát engedélyezik	A terjesztés és a tartalom szabályozása	A hozzáférés szabályozása és egyéb kötelező érvényű szabványok
Szabályozási modell	Közszolgálat	Közszolgálat és korlátozott közérdekű szabályok	Kidolgozás alatt

1.sz. tábla: a műsorszolgáltatás három generációja

Az első generációs modell jellemzője – melynek kezdetét a 70-es évek közepére, a háború utáni évekre szokás tenni -, hogy egyirányúan juttatott el a nézőkhöz korlátozott számú csatornát, amelyek mindegyike nagy közönséghez szólt, így jelentős hirdetési bevételt hozott. Ezen műsorszolgáltatókat a szabályozás megóvta a versenytől, abban a szellemben, hogy ezek a szolgáltatók valójában az állam által számukra átengedett frekvencia-használattal egyfajta köz-feladatot látnak el, ezért legitim a monopóliumuk védelme. Ebben a modellben a szolgáltatók nyereségét tehát a monopol helyzetük biztosította, míg közszolgálatuk teljesítése jelentős kívánnivalókat hagyott maga után.

A 70-es években lezajlott technikai fejlődés eredményeképpen a kábeles és a műholdas szolgáltatások lehetővé váltak. Ezen új platformok valójában ugyanazt az egyirányú szolgáltatást tették lehetővé, mint a korábbi modell, csak kibővült kínálattal. Ugyanakkor az üzleti modelljük átalakult: előfizetési díjak közvetlenül a nézőktől, jobban targetálható érdeklődési körnek szóló csatorna-kínálat jelentek meg. A szabályozás is ennek megfelelően „vegyes” jellegű, részben a tradicionális előírások, részben az új jelenségeknek megfelelő követelmények alkotják. A kábeles szolgáltatók az esetek nagy részében helyi monopol-jogokat kaptak meghatározott díj megfizetése ellenében, illetve bizonyos hozzáférési kötelezettségek biztosítása mellett.

Hosszas késedelem után, a digitális feldolgozás és továbbítás elterjedésével a műsorszolgáltatásban új korszak köszöntött be. Ezen új szolgáltatási modell merőben más szabályozói megközelítést kíván, ami kihívások elé állítja a világon mindenhol a jogalkotókat.

A duális médiapiac kialakulása előtti időszakban, mikor még a rádiózás és a televíziózás állami monopólium volt, az elektronikus médiumokra vonatkozó jogszabályok tulajdonképpeni, jobban-rosszabbul megvalósult, alapvető célja sokáig a műsorszolgáltatás állami monopóliumának igazolása volt. (Értjük ezalatt azt, hogy az egyes „médiatörvények” mindenfelé tartalmukat tekintve nagyrészt arról szóltak (szólnak), hogy mik is az állami beavatkozás társadalmi, technikai vagy jogi indokai. Így pl. a frekvencia-szűkösséggel - mint technikai-műszaki okkal - magyarázták azt, hogy miért az állam dönti el, hogy ki kaphat csatornát és ki nem. De ugyanígy megindokolandó, hogy a szólás amúgy alkotmányosan védett szabadságát miért lehet a kiskorúak érdekében korlátozni, így pl. megtiltani, hogy szexuális tartalmú műsorok 23 óra előtt bemutathatóak legyenek.)

Tekintettel a műsorszolgáltatási piac dinamikus növekedésére és az elektronikus médiumok jelentős társadalmi hatásfokára, a világ minden országának kormánya bevezette a műsorszolgáltatás jogi szabályozását, tehát azok az országok is, amelyekben a nyomtatott sajtó szabadsága szinte teljesen korlátlan.

A médiaszabályozás háttere

A műsorszolgáltatás kezdeteitől fogva felmerült a kérdés, hogy a nyomtatott sajtó vázlatos, rendészeti, adminisztratív szabályozásával összehasonlítva, milyen mértékben és milyen indokok alapján korlátozható a műsorszolgáltatási jogosultság, és a műsorok tartalma.

A legtöbb országban, kivéve Angliát, az ezzel kapcsolatos érvek alkotmányjogi (azaz közjogi) jellegűek, és mára jelentős nemzeti alkotmánybírósági és bírósági gyakorlat áll rendelkezésre az ezzel kapcsolatosan felmerülő jogi kérdések eldöntéséhez.

A médiumokra vonatkozó szabályozás (idetartoznak főleg az engedélyezéssel és szervezeti rendszerrel kapcsolatos kérdések) alátámasztásával és cáfolatával kapcsolatban számos elmélet született. Ezek közül a következő legjellemzőbb öt elmélet – azaz a közkincs-, a szűkösség-, a hatásmechanizmus-, a történeti- és a kiegyensúlyozás-elmélete -, és azok cáfolatai kerülnek röviden bemutatásra[3].

Közkincs- elmélet

Az egyik leggyakrabban hangoztatott érv szerint egy állam frekvencia készlete közkincsnek, azaz magántulajdonba nem adható közjószágnak tekintendő. Ennek következtében kizárólag az állam, illetve az állam által felhatalmazott szerv dönthet azok elosztásáról, az általa meghatározott kritériumok alapján.

Azokban az országokban, ahol a föld mélye szintén nem adható magántulajdonba, hasonló érvekkel támasztják alá a kábeles műsorszolgáltatás állami engedélyeztetésének kötelezettségét, hiszen a kábelvezetékek kiépítéséhez a föld mélyére szükséges ásni.

Ez a gondolat azonban nem túl meggyőző, hiszen arról van szó, hogy az állam kizárólag különleges helyzeténél fogva vindikálja magának a műsorszolgáltatók kiválasztásának, és a tartalomszolgáltatás feltételei meghatározásának jogát. Tehát ezen az alapon az állam, illetve az állam által felhatalmazott bármely szerv azt is megtehetné, hogy a nyilvánosság mellőzésével, versenykiírás nélkül határozná meg a számára legszimpatikusabb leendő műsorszolgáltatót.

Ezzel kapcsolatban felmerült, hogy a kormányok helytelen módon arra használják fel a műsorszolgáltatás engedélyezésével kapcsolatos hatalmukat, hogy a műsorszolgáltatási és egyéb díjak megfizettetésével megvásároltassák a műsorszolgáltatókkal szólásszabadsággal kapcsolatos jogaikat. Ez a gondolatmenet abból indul ki, hogy a műsorszolgáltatókat ugyanolyan mértékű szólás- és véleményszabadsággal kapcsolatos jogok illetik meg, mint a nyilvános helyen beszélgető, vagy cédulákat nyilvános helyekre kiragasztó magánszemélyeket.

Mindezt összevetve, a közkincs-elmélet tehát nem szolgál megnyugtató magyarázatként, csak egy lehetséges megoldási mintának tekinthető.

Szűkösségelmélet

A műsorszolgáltatásra vonatkozó jogi korlátozások egyik leggyakrabban említett igazolása a rendelkezésre álló frekvencia-tartományok szűkössége. E szerint a műsorszolgáltatásra alkalmas rendelkezésre álló frekvencia nem korlátlan jószág, száma véges. Ezért lehetetlen, hogy minden arra igényt tartó közszolgálati vagy kereskedelmi műsorszolgáltató frekvenciához jusson. Ez a tény jogosítja fel tehát a törvényalkotót arra, hogy a műsorszolgáltatást engedélyhez kösse, és annak tartalmára vonatkozóan kötelező előírásokat állapítson meg. A tartalmi korlátozás indoklása szintén a frekvenciajószág szűkössége miatt indokolt. Azaz, mivel ennek folytán nem juthat mindenki ahhoz a lehetőséghez, hogy televízión keresztül terjeszthesse nézeteit, ezért a programok tartalmának kiegyensúlyozottnak kell lenniük.[4]

A frekvencia-szűkösség elméletét fogadta el a hozzáférés és a tartalom korlátozás elsődleges indokaként például Németország, Franciaország, Olaszország és Magyarország alkotmánybírósága is.

A rendelkezésre álló frekvenciák szűkösségének magyarázata a kábeles, műholdas és digitális televíziózás és rádiózás korában azonban ma már egyre kevésbé elfogadható, ugyanis a műsorszolgáltatási technológiák mai fejlettségi szintjén a lehetséges televízió és rádió csatornák száma gyakorlatilag korlátlan. (Ugyanakkor a jogszabályok lehetővé teszik, hogy a kormányok rendszerint minden társadalmi ellenőrzés nélkül foglaljanak le saját használatukra, rendészeti célokra tetszőleges számú és tartományú frekvenciát.)

Az alkotmánybíróságok a “szűkösség-elméletet” gyakran párosítják piaci, gazdasági tényezőkkel. Így például a német alkotmánybíróság vonatkozó döntésében[5] a rendelkezésre álló frekvenciák korlátozottságára vonatkozó érvhez hozzátette a műsorszolgáltatáshoz szükséges, a nyomtatott sajtóhoz viszonyított magas indulási és működtetési költségek tényezőjét is.

Lehetségesnek tűnik, hogy, ez az érvelés is idejét múlta, hiszen a legtöbb európai országban és az Egyesült Államokban több helyi rádió, illetve televízió működik, mint amennyi a helyi lapok száma. Ebből is következik, hogy ha ilyen mértékben bővülhetett a médiapiac, akkor átgondolást kíván az a ma leginkább televíziózásra vonatkoztatott érv, hogy csak tőkeerős vállalkozások szűk köre képes bejutni, és tud hosszú távon életképes maradni a médiapiacon. Az más kérdés, hogy a tartalom szabályozásának teljes mellőzése esetén az elektronikus médiapiacnak üzleti érdeke fűződjön olyan változatos tartalmak sugárzásához, mint a nyomtatott sajtó esetében.

Azonban a lényegen nem változtat az a tény, hogy a rendelkezésre álló frekvenciák szűkösségével, illetve a piacra jutás magas költségvonzataival a mai technikai és piaci körülményeket figyelembe véve nem feltétlenül indokolható a hozzáférés és a tartalomszolgáltatás korlátozásának állami monopóliuma.

Hatásmechanizmus-elmélet

Az elektronikus médiumoknak a nyomtatott sajtóénál részletesebb szabályozásának indokolására vonatkozó harmadik érv a két médium karakterének, hatásmechanizmusának különbözőségére épít. E szerint a televíziónak és a rádiónak sokkal nagyobb befolyásoló ereje van, mint a nyomtatott sajtónak. Az USA Legfelsőbb Bírósága Pacifica-döntése[6] szerint a rádió és televízió betör az otthonokba, mindent áthatóak, és nehezebben kontrollálhatóak, mint a nyomtatott sajtó. Különösen így van ez a gyermekek esetében, akiknek könnyebb kivenni az újságot a kezükből, mint elszakítani őket a képernyőtől. Ehhez hasonló érvekkel indokolva vezették be például Angliában a szexuálisan kihívó, illetve erőszakos műsorokra vonatkozó törvényi korlátozásokat.

Megjegyzendő, hogy a német alkotmánybíróság Harmadik Televíziós Ítélete[7] a műsorszolgáltatás tartalmi korlátozásának igazolását más indokokra alapozta. E szerint tartalomszabályozására tekintet nélkül a rendelkezésre álló frekvenciakészlet központi elosztására azért van szükség, hogy megvalósuljon a műsorszolgáltatás pluralizmusa, sokfélesége. Ugyanis szabadpiaci körülmények nem biztosítják azt a fokú tartalmi pluralitást, amely a csaknem teljesen szabályozatlan nyomtatott sajtónál piaci körülmények között jelen van. Tehát a német taláros testület és észak amerikai kollégáik bár más-más indokok alapján jutottak ugyanarra a következtetésre, a Pacifica döntés és a Harmadik Televíziós Ítélet is hangsúlyozza, hogy az elektronikus médiumok nagy befolyásoló erővel rendelkező tömegkommunikációs eszközök.

A fenti érvekkel kapcsolatos ellenérvek a következőképpen összegezhetők. A televízió nem ront be otthonainkba, ha nem akarjuk: nem kötelező például televízió készüléket vásárolni, illetve azt ki lehet kapcsolni. Ugyanakkor elgondolkodtató a kifejezés szabadságának korlátozása arra alapozva, hogy annak hordozója nagy befolyású médium. El kell ismerni ugyanakkor, hogy a televízió egyelőre még a legbefolyásosabb tömegkommunikációs eszköznek tekinthető: az emberek túlnyomó többsége idejének többszörösét tölti a televízió készülékek előtt, mint újságolvasással. Továbbá az is igaz, hogy könnyebb megakadályozni, hogy a gyermek például pornográf tartalmú újságot olvasson, mint hasonló célból elterelni őt a tévé képernyője elől. Ez utóbbi érv azonban nem igaz az előfizetéses csatornákra, illetve bármilyen tévécsatornára vonatkozóan, amelyekhez speciális dekóderekkel lehet csak hozzáférni.

Történet- elmélet

A negyedik érv szerint az elektronikus és nyomtatott sajtó különböző mértékű jogi korlátozása történeti okokból indokolt.

Valójában az elektronikus és nyomtatott sajtó között kevés különbség van, mégis különbözőképpen kezelik őket, melyet elsősorban történetük indokol. Hiszen a televíziózás és a rádiózás nem túlságosan régi médium, ezért érthető, hogy a társadalom tart tőlük, szabályozni szeretné őket. (Például a színház működésére vonatkozóan - amelyek a legősibb médiumok közé tartozik - nem csak Magyarországon, de más államokban is általában jóval kevesebb mértékű törvényi korlátozás van érvényben, mint a mozikra vonatkozóan.)

A fenti gondolatok azonban vitathatóak. Egyrészt igaz az, hogy az elektronikus- és a nyomtatott sajtó különböző jogi szabályozásában van némi szerepe megjelenésük különböző történetének, az ahhoz kapcsolódó tradícióknak. Az elmélet kiindulópontja vitatható azonban. Az elektronikus és nyomtatott médiumok között számos fizikai és tartalmi különbség van. Ezt felismerve, a nemzeti és nemzetközi jogalkotók működésüket külön jogszabályban szabályozzák.

Kiegyensúlyozás-elmélet

A különböző jogalkotói hozzáállás, azaz az elektronikus médiumokra vonatkozó hozzáférési és tartalmi korlátozások azzal igazolhatóak, hogy erre szükség van a nyomtatott sajtó által élvezett viszonylagos szabályozatlan piaci és működési körülmények kiegyensúlyozása okán.

A két médium között tapasztalható számos hasonlatosság következtében az lenne célszerű, hogy mind a nyomtatott, mind az elektronikus sajtóra ugyanolyan mértékű és jellegű jogi korlátozások lennének érvényben. Tehát a hozzáférés és tartalom szabályozás bevezetése túlzottnak tekinthető állami beavatkozási lehetőség a kifejezés szabadságába, amely viszont azzal indokolható, hogy az ilyen szabályozási megoldás kiegyensúlyozza a nyomtatott sajtó szinte korlátlan szabadságát.

Ha azt állítjuk, hogy a szólás-és kifejezés szabadságának jogi korlátozása túlzott állami beavatkozási lehetőséget teremt ebbe az alkotmányos alapjogba, akkor ebből az következik, hogy az elektronikus médiumokra vonatkozóan se legyenek érvényben hozzáférést akadályozó, és tartalmi kötöttségeket előíró jogszabályok. Sőt, kacsolódva a történet-elmélethez, ha nincsenek jelentős különbségek az elektronikus és nyomtatott sajtó között, ez is a rádiózás és televíziózás deregulációjának követelményét támasztaná alá.

A kiegyensúlyozás-elmélet lényege, miszerint a rádiózásra, televíziózásra vonatkozó korlátozó szabályozás egyensúlyt jelentene a nyomtatott sajtó nagyobb fokú szabadságával szemben gyenge lábakon áll. (Például egyes brit politikai elemzők szerint, Angliában a nyomtatott sajtó inkább konzervatív párti, míg a műsorszolgáltatók többsége a munkáspárttal szimpatizál. A brit médiatörvény tiltja, hogy a programok részrehajlóak legyenek, illetve ezzel összhangban a hírprogramok televíziós és rádiós kommentálását sem engedi. Ezzel párhuzamosan, az írott sajtóra vonatkozóan nincsenek ilyen, és ehhez hasonló brit tartalmi jogi korlátozások.) Tehát az egyik médiaszektor szabályozásának követelménye a másik médiaszektor szabályozatlanságának kiegyensúlyozása érdekében nem jelenthet hatásos megoldást.

Összegzés

A fentiekből következően nem könnyen igazolható a két típusú (nyomtatott és elektronikus) médiumokra vonatkozó szabályozási különbségekből adódó szabadság-különbség.

Mégis, például a német, olasz, észak-amerikai alkotmánybíróság[8], illetve a magyar alkotmánybíróság is úgy foglalt állást, hogy a kifelezés szabadságával kapcsolatos alapjogok a nyomtatott sajtóhoz képest az elektronikus médiumok esetében korlátozhatóbbak. Ezen alkotmányvédő testületek lényegében kimondták, hogy míg az újságírók, lapszerkesztők ugyanolyan fokú és tartalmú alkotmányos védelmet élveznek, mint saját kiskertjükben, otthonaikban beszélő, vagy más önmagukat kifejező tevékenységet folytató egyének, ezzel szemben a riporter, szerkesztő-riporter, akár lelkiismereti meggyőződésével ellentétesen is, semleges és kiegyensúlyozott tájékoztatásra kötelesek.

A média-szabályozás történeti és elméleti alapjai; célja és értelme

A média-szabályozás kezdetei – amint említettük - az 1910-es évekre vezethetők vissza, ezen belül a rádiózás speciális szabályainak kialakulására. A rádiózás eddig az időpontig teljességgel szabad volt, azonban ekkora a frekvenciasávok interferencia-problémái (lásd pl. a Titanic-esete) nemzetközi szintű szabályozást tettek szükségessé a használat (tehát nem a tulajdonlás!) tekintetében. Ezt követően, a gazdasági és technikai szempontok egyre jelentősebbé válásával, illetőleg a nemzetbiztonsági kérdések előkerülésével (I. világháború) a szabályozási kényszer immáron globálissá vált. Ennek nyomán a világ különböző területein, országaiban más és más utat járt be a jogalkotás, teljességgel különböző modelljei alakultak ki mind a műsorszolgáltatásnak, mind természetesen a szabályozásának.

Európára általános érvénnyel jellemzően elmondhatjuk, hogy a műsorszolgáltatás mint állami monopólium, azaz közszolgálati funkciók ellátása, és ehhez állami szubvenció biztosítása volt a jellemző, Anglia kivételével, ahol a finanszírozás a kezdetektől sajátos módon történt, alapvetően az előfizetői rendszer révén, a készülékek árába foglalt díjak által, amely a mai napig a legteljesebb függetlenséget jelenti a BBC számára, mintaértékűen.

Ezzel szemben az Egyesült Államokban a reklámok, azaz a gazdasági érdek megjelenése irányította a szabályozás fontosságára a figyelmet elsősorban. A mai napig a szabályozó hatóság szerepét betöltő Federal Communication Committee (FCC) 1934-ben állt fel, 5 tagját a politikai pártok delegálják, és engedélyezési tevékenységét a „köz érdekében” látja el.

A média-szabályozás alapvető ellentmondása az engedélyezés, tehát a korlátozás versus a szólás- és a vélemények szabadságának fundamentális joga közötti konfliktusban rejlik. A szabályozás mint korlátozás csak és annyiban engedhető meg, amennyiben ezen jogokkal legalábbis egyenrangú jogokat, érdekeket szolgál. Éppen ezért a korlátozás csak pontosan meghatározott, jogos és jelentős érdekek miatt, arányosan történhet. Ilyen érdekek lehetnek mindenekelőtt:

mások jogainak a védelme, pl a fiatalkorúaké,
mások becsületének, jó hírnevének és méltóságának, személyiségének a védelme,
közérdekű célok, így pl. nemzet- és közbiztonsági érdekek, a területi integritás védelme, és (jelen tanulmány szempontjából legjelentősebben)
a pluralitás és a diverzitás (mind belső – azaz az adott műsorszolgáltatáson belüli - és külső – azaz a médiapiac egészére vonatkozó -, illetve mind kulturális és politikai) oltalma.

Mindezen szempontokkal szembeni általános követelmény azonban a szükségesség és arányosság általános korlátja.

A média-szabályozás három legtipikusabb módszere pedig a következő:

tartalomszabályozás (‘content-regulaton’),
tulajdoni, szervezeti szabályok felállítása (‘structural, organisational-regulation’), és
a hálózati hozzáférés szabályozása (‘network-regulation’).

Ezen rendszerben kell a mindenkori célokhoz a legadekvátabb eszközöket megtalálni.

A pluralitás oltalmának hagyományos eszközei:

a „hozzáférés biztosítása” (‘access rules’), pl. választási időszakban, politikai pártok, jelöltek számára, vagy általánosságban a társadalom különböző csoportjai (kisebbségek, vallási közösségek) részére,
műsorkészítési követelmények (‘programming standards’), azaz a kiegyensúlyozottság, az objektivitás, stb. biztosítása, és
a tulajdoni korlátozások (‘anti-concentration rules’), amelyek szerepe a függetlenség és a sokszínűség megteremtése a szereplők tekintetében.

Azt ma még senki sem vitatja, hogy a jogos érdekek és értékek érvényesek lennének. A kérdés azonban az, hogy melyek az adekvát eszközök jelenleg a hatékony védelmükre.

2. A digitális műsorszolgáltatás [9]

Eddig igen kevés országban vezették be a digitális televíziót szélesebb körben, s az ezzel járó, a változásokat érintő vita ezért sokszor igencsak spekulatív jellegű[10].

Az alábbiakban megkíséreljük a lehető legegyszerűbb módon bemutatni a digitális műsorszolgáltatás működését.

Program 1 Program 2 Program 3 Program 4 Program 5

Play-out-center

Multiplex

adat-áram adat-áram adat-áram

Set-top-box

digitális/analóg konverter

Program 1 Program 2 Program 3 Program 4 Program 5

Analóg vevőkészülék

1. sz. ábra: a digitális műsorszolgáltatás alapjául szolgáló multiplex-eljárás[11]

Mindenekelőtt a digitális műsorszolgáltatás helyett az „interaktív” műsorszolgáltatást szeretnénk párhuzamosan bevezetni és definiálni. Az interaktív műsorszolgáltatást a lehető legpontosabban az angol szabályozó hatóság, az Independent Television Commission (ITC) határozta meg:

„az interaktív szolgáltatások olyan, a néző/befogadó által egyedileg kezdeményezetten igénybe vehető szolgáltatások, amelyek nem feltétlenül kapcsolódnak valamely konkrét csatorna kínálatához”.[12] Ez a meghatározás lehetővé teszi, hogy az interaktív műsorszolgáltatást tágabban értelmezhessük, azaz különbséget tehessünk a program-kínálathoz kötődő és a dedikált szolgáltatások között.

A program-kínálathoz kötődő szolgáltatások alatt a meglévő szolgáltatások kiterjesztését, fejlesztését értjük, így például azokat az eseteket, amikor a néző/befogadó számára a programhoz kapcsolódó, értéknövelt szolgáltatások igénybevételét teszik lehetővé. Ezekben az esetekben gyakorlatilag bármilyen szabályozói előírások ellenére is a meglévő szolgáltatók fognak dominálni.

A dedikált szolgáltatások ezzel szemben függetlenek mindenfajta program-kínálattól -, tipikusan ilyenek a szórakoztató, tájékoztató vagy egyéb hasonló szolgáltatásokat egyedi megállapodások alapján nyújtók, például az elektronikus program-füzet (’EPG’) vagy a video-on-demand szolgáltatók, avagy az elektronikus kereskedők.

Elektronikus programfüzet szolgáltató

Program adat ( a szolgáltatóktól) Transzmissziós jel

Desktop szoftver

Set-top-box

2. sz. ábra: az elektronikus programfüzetek (’EPG’S’)[13]

A digitális műsorszolgáltatással kapcsolatos problémák a feltételes hozzájutási rendszerek fölött ellenőrzést gyakorlókkal és a versenyellenes viselkedéssel kapcsolatban merülhetnek fel elsősorban, mivel komoly lehetőségük lesz arra, hogy a jövőben jelentős befolyást gyakoroljanak a piacon, különösen a saját szolgáltatásaik előmozdítása tekintetében. Ahogy a “kapu” memóriaereje fokozódik, az említett erő is nőni fog. Így arra a megállapításra lehet jutni, hogy a médiához való hozzáférés ellenőrzése nagyobb hatást fog gyakorolni, mint a tulajdonlása ellenőrzésére tett kísérletek. Az Egyesült Királyságban a műsorszolgáltatók és a szabályozó hatóságok egyaránt komoly aggodalmat fejeztek ki szűk keresztmetszetek kialakulásával, valamint azzal kapcsolatban, hogy a „kapuk” fölött ellenőrzést gyakorlók saját gazdasági előnyükre fogják kihasználni az ilyen szűk keresztmetszeteket.[14]

Feltételes hozzáférés-szolgáltató

Titkosítás Smart-card Smart-card Fogyasztói támogatás

kibocsátás terjesztés

Technikai szolgáltatás Fogyasztói szolgálatatás

Hálózat-felszabadítási kötelezettség

(‘unbundling obligation’)

Titkosítás Smart-card Smart-card Fogyasztói támogatás

kibocsátás terjesztés

Fizetős műsorszolgáltatás iránti igény

3. sz. ábra: a feltételes hozzáférés rendszere[15]

Szabályozási lehetőségek

A domináns szolgáltatók számára 3 különböző területen is adódik lehetőség a versenytársak kizárására, és az erőfölénnyel való visszaélésre:

1. az adattovábbító rendszer,

2. a nézőtől/befogadótól a szolgáltatóhoz vezető vissza-út, illetve

3. a néző/befogadó saját befogadó készüléke (tipikusan set-top-box) tekintetében.

1. Az adattovábbító rendszer esetében, a program-kínálat alapú szolgáltatásoknál a visszaélésre mindenekelőtt az ad lehetőséget, hogy a szolgáltatónak módjában áll a versenytársak adatátviteli jeleinek gyengítése révén azok szolgáltatásainak színvonalát csökkenteni. A dedikált szolgáltatók esetében még nehezebb a helyzet, ezek csak és kizárólag a szolgáltató hozzájárulásával tudják eljuttatni a kínálatukat a nézőhöz/befogadóhoz.

2. A nézőtől/befogadótól a szolgáltatóhoz vezető vissza-út során, amely létfontosságú az interaktív szolgáltatások igénybe vételéhez, az adat-visszajuttatás módja és sebessége lehet döntő. Erre jelenleg a kábeles platform a legalkalmasabb. Ugyanakkor ezen szolgáltatók kvázi-monopol helyzete lehetővé teszi, hogy egyszerűen megtagadják szolgáltatásukat harmadik személyek számára, vagy csökkentett értékű szolgáltatást nyújtsanak, vagy díjat kérjenek érte.

3. A néző/befogadó saját befogadó készüléke, azaz az otthoni terminál vagy set-top-boksz esetében legalább két olyan elemet találhatunk, amelyek az erőfölénnyel való visszaélést lehetővé teszik. Az egyik az EPG, a másik az API. Mindkét funkcióhoz való hozzáférés kritikus lehet az ingyenes (akár földi, akár műholdas) szolgáltatók számára, hiszen a fizetős platform üzemeltetőjével kell, hogy kereskedelmi megállapodásra jussanak a hozzáférés feltételeiről.

A.) Elektronikus programkereső (EPG)[16]

Az elektronikus programkereső egy navigációs rendszernek tekinthető, funkciója hasonló a számítógépeknél alkalmazott browser-ekhez. Az EPG-k szerepe egyre fontosabbá válik a megnövekedett csatornakínálat, az Internet, az elektronikus tranzakciók és interaktív szolgáltatások kezelésében. Az EPG szerkesztők és az üzemeltetők saját keresőkkel jelenhetnek meg a piacon, ami azonban tartalmi, prezentációs, tálalási szempontból konfliktus forrásává válhat a szolgáltatók között.

Ez az érdekellentét a szabályozást azonban önmagában talán nem indokolja, fontosabb ennél, hogy az EPG technológiai értelemben is szűkös erőforrássá válhat. Az EPG-hez egy harmadik fél által való hozzáférését akadályozhatja, hogy a szolgáltatók különböző szolgáltatási információs rendszereket alkalmaznak, amelyekre támaszkodva az operációs rendszer frissíti az EPG-t. Előállhat ezért, hogy egy szolgáltató EPG-je csak a saját tartalmakat ismeri fel, míg egy harmadik fél programjait nem.

Az EPG üzemeltetőkre vonatkozó, a harmadik fél számára fair és diszkriminációmentes hozzáférést biztosító szabályozást eddig csak az Egyesült Királyságban vezetett be a televíziós szabályozó hatóság, az ITC.

B.) Application Programme Interface (API – alkalmazás interfész)

Az API jelentése a set-top-box-ban lévő operációs rendszer. Az API nélkülözhetetlen az elektronikus programkereső alkalmazásához, valamint az elektronikus kereskedelmi és on-demand szolgáltatásokhoz.

Ahogy már említettük, a média-szabályozás három módszere ismeretes:

tartalomszabályozás (‘content-regulaton’),
tulajdoni, szervezeti szabályok felállítása (‘structural, organisational-regulation’), és
a hálózati hozzáférés szabályozása (‘network-regulation’).

Ezen rendszerben kell a mindenkori célokhoz a legadekvátabb eszközöket megtalálni, azaz jelen pillanatban úgy tűnik, hogy a hálózati hozzáférés szabályozása az alkalmazandó. Míg az analóg műsorszórás esetében a műsorkészítőtől a nézőig, hallgatóig terjedő „út” tulajdonképpen viszonylag rövid, addig a digitális terjesztés esetében – a már említett multiplex-eljárás okán – lényegesen hosszabb.[17]

Hozzáférés- Multiplex Elektronikus program füzet Feltételes Befogadó

szolgáltató hozzáférés

4. sz. ábra: a műsor „útja” a befogadóig[18]

A műsorszolgáltatók felismerték ennek a technológiának a jelentőségét, s egy ideje azon versengenek, hogy határozottan kifejezésre juttassák jelenlétüket a piacon. 1996-ban Németországban az erős Kirch- és Bertelsmann-csoportok hosszú harcot folytattak egymással versenyképes hozzáférő berendezések kifejlesztése érdekében, végül közösen fejlesztették ki dekódoló berendezésüket.[19]

Tekintettel arra a potenciális erőre, hogy a “kapuőrök” döntik el, ki kerüljön a fizető-TV-piacra, s így azt is, hogy milyen műsort lehet fogni, döntő jelentőségű, hogy szerepet játsszanak a tulajdonlás jövőbeni szabályozásában. A műsorszórás szabványainak alkalmazásával foglalkozó EU-Irányelv[20] (a továbbiakban: Televíziós Szabványok Irányelve) értelmében a hozzáférési rendszereket tisztességes, ésszerű és megkülönböztetés-mentes alapon kell hozzáférhetővé tenni a műsorszolgáltatók számára az EU-n belül.

A különböző kódoló rendszerek használata további lehetséges problémát vet fel. Ez megkívánná, hogy a nézők több dekódoló berendezéssel rendelkezzenek ahhoz, hogy valamennyi digitális, földfelszíni, illetve fizető-TV-szolgáltatást igénybe tudják venni. Ezért határozottan felmerül annak kötelező igénye, hogy közös programközi alkalmazás (‘API’) használata váljék lehetségessé, amely minden dekódolóban benne lenne. Ezek így különböző kódrendszereket kezelhetnének, s így a nézők minden adást egyetlen eszköz segítségével foghatnának. A közös programközi alkalmazás egyelőre nem szerepel a Televíziós Szabványok Irányelvében azon az alapon, hogy ez elriasztana a beruházástól, és azt jelentené, hogy akik nem vettek részt az erre a technológiára irányuló kutatásban, egyszerűen kihasználhatnák a mások által eszközölt beruházásokat[21]. Az API-k standardizálása még valószínűleg korai, de a harmadik fél számára való hozzáférés fontossága miatt felvetődik a szabályozás lehetősége. Uniós szabályozás tehát egyenlőre nem vonatkozik az API-kra, egyedül a brit szabályozó hatóság, az Oftel írta elő a fair és diszkriminációmentes hozzáférés követelményét a feltételes hozzáférésre vonatkozó szabályozás részeként. Az Európa Tanács Ajánlása a Médiapluralizmust Előmozdító Intézkedésekről felhívja a tagállamokat, hogy “vizsgálják meg a digitális műsorszolgáltató szabványokra vonatkozó közös technikai normák bevezetésének lehetőségét és kívánatosságát”.[22]

Jogilag a digitális műsorszórás szabályozása 3 ponton lehetséges:

a multiplex-eljárások,
a kereső-szolgáltatások, illetve
a feltételes hozzáférés-szolgáltatások (‘conditional access-system’) tekintetében.[23]

Mindhárom esetben ugyanazzal a problémával találkozunk, nevesen, hogy az ezen műszaki eszközök, illetve eljárások fölött dominanciával bírók a tartalmat is kontrollálni tudják, illetve ezzel a kontrollal visszaélhetnek.

Ami a jövőbeni szabályozást illeti, rendkívül fontos, hogy a médiumokhoz való hozzáférés a lehető legnyitottabb maradjon, a technológia a lehető legnagyobb mértékben szabványosított legyen, és a “kapuőrök” tevékenységei ne maradjanak teljesen ellenőrizetlenül, ugyanakkor ne rettentsék el a potenciális befektetőket a fejlesztésektől, és egyéb beruházásoktól. A lehetséges szabályozási eszközök között részben a távközlés, részben a versenyjog területéről ismert hálózat-megnyitási kötelezettségek (‘unbundling-rules’), illetve az alapvető szükségletek kielégítésének kötelezettsége (‘essential facility doctrine’), valamint a média-területén, elsősorban a kábeles továbbítás tekintetében alkalmazott, ún. ‘must-carry-rules’ igénybevétele tűnik célravezetőnek.[24]

Ahogy egyre több csatorna kerül adásba, a műhold, a kábel és most a digitalizálás bevezetésével a hirdetési bevétel nem lesz elegendő az új csatornák jó részének finanszírozására. A műsorszolgáltatóknak egyre nagyobb mértékben kell majd arra törekedniük, hogy az előfizetői rendszeren keresztül jussanak bevételhez a fogyasztóktól. Egy 1997-ben készült európai bizottsági tanulmány becslése szerint, míg ma a háztartások a médiaszektor bevételének 33%-át adják, 2005-ben ez már 48 % lesz.[25] A piac jelenleg többé-kevésbé telített, így a műsorszolgáltatók számára nézőket a saját csatornájukhoz vonzzák, ami viszont a jövőben nagyobb teret enged a fogyasztói igények érvényesülésének.

Szabályozási megközelítések: az amerikai, a francia és az angol példa

Három olyan példán keresztül kíséreljük meg bemutatni a különböző szabályozási megoldásokat, amelyek a digitális műsorszolgáltatás elterjedésében a világon az elsők között járnak, illetve amely országokban a szabályozás is valamilyen, az alábbiakban részletezett okból speciálisnak tekinthető.

A digitális műsorszolgáltatás megjelenése mindenhol jelentős kihívás elé állította a szabályozásért és a közpolitika kialakításáért felelősöket: egyrészről a gyorsan fejlődő technológia, az iparág alapvető törvényszerűségeinek megváltozása (piacra lépési korlátok, árak, stb.) egy viszonylag idejétmúlt szabályozói eszközökkel ellátott állammal találták szembe magukat. Másrészről viszont a digitalizáció által megnyíló lehetőségek alkalmat teremtenek változásokra, változtatásokra: a digitális átvitelre való áttéréssel felszabadulnak olyan frekvenciák, amelyek a távközlési szolgáltatók számára lehetnek létfontosságúak fejlesztéseikhez; az információs társadalom felé vezető úton nagy lépések tehetőek meg, ezáltal csökkentve a „digitális szakadék”-ot; valamint a jogalkotásnak lehetősége nyílik a verseny előremozdítására ezeken a területeken amellett, hogy csökkenthetik a pénzügyi és szabályozási korlátokat az újonnan belépők előtt.

A legalapvetőbb kérdések a következők voltak:

1. hogyan lehetséges olyan konszenzust teremteni a piaci szereplők között, amelynek révén a technológiai szabványok általánosan elfogadottakká válhatnak,

2. a digitális műsorszolgáltatás igénybevételéhez szükséges eszközök (pl. set-top-boksz) tekintetében hogyan lehet a versenyt fenyegető tényezőket egyértelműen azonosítani, valamint

3. hogyan, kinek, milyen szabályok szerint tegyék lehetővé az új terjesztési lehetőségek igénybe vételét.

Miközben ezek a kérdések gyakorlatilag azonos vagy hasonló módon merültek fel a világon mindenhol, ugyanakkor a rájuk adott válaszok szignifikánsan eltérnek.

1. A technológiai szabványok kérdése

Tekintettel arra, hogy a médiaipar mára megszűnt vertikálisan integrált lenni, amilyen pl. a fekete-fehér készülékeknek a színesre történő lecserélésekor volt, így a digitális átállás széles körű koordinációt igényel minden lehetséges szereplő bevonásával. A technológiai szabványok kidolgozása az a mód, amivel ezt el lehet érni. Erre három lehetőség adódik:

- a piac maga alakítja ki a saját standardjait, amit az állam tudomásul vesz (tipikusan ilyen a számítógépek esete),

- az állam, a szabályozó hatóság alakítja ki a szabványokat kötelező érvényűen (a távközlés volt erre jó példa), illetve

- az állam, a szabályozó hatóság felkérésére, támogatásával és jóváhagyásával szakmai szövetségek dolgozzák ki ezeket.

A digitális műsorszolgáltatás esetében gyakorlatilag mindenhol a harmadik lehetőséget választották, ám különböző eredménnyel. Általános érvénnyel kijelenthetjük, hogy az EU által választott megoldás messzemenően kielégítőbb[26].

2. A végfelhasználói eszközök problémája

Három olyan elemet azonosítottak mindenhol, amelyek a leginkább szűk keresztmetszetet képezhetnek, ezáltal lehetőséget adnak a versenyellenes visszaélésekre. Ezek közül kettőről, az API-ról és az EPG-kről már a korábbiakban szóltunk. A harmadik az ún. a feltételes hozzáférés (Conditional Access System, CAS), amelynek üzemeltetetőire vonatkozóan a nyílt hálózati hozzáférés biztosításának követelményét írják elő[27]. A szabályozás tehát nem a készülékgyártóknak próbál valamilyen standardot előírni, hanem a CAS üzemeltetőket kötelezi arra, hogy az általuk működtetett rendszerek technikailag ne akadályozzák a hozzáférést.

A digitális fizetős szolgáltatások igénybevétele a feltételes hozzáférési rendszeren keresztül történik, ám ezek a dekóderekbe épített rendszerek egységes szabvány híján gyártó- és így szolgáltató-specifikusak, vagyis nem biztosítják az átjárhatóságot (interoperability) és az általános hozzáférést. A szolgáltatók vonakodnak attól, hogy saját feltételes hozzáférési rendszerükhöz egy harmadik fél számára hozzáférést biztosítsanak, miután komoly összegeket fektettek a készüléktámogatásba.

Ezeken a területeken az EU sokkal kevésbé beavatkozó magatartást tanúsított, mint az FCC. Az EU gyakorlatilag lehetővé tette a kötelező érvényű szabványok alkalmazásának mellőzésével, hogy egymással nem kompatibilis eszközök és alkalmazások jöjjenek létre, ugyanakkor előírt olyan általános érvényű kötelezettségeket, amelyekkel a tisztességes és egyenlő hozzáférés biztosítását érvényesítette. Mindeközben az FCC az EPG-k tekintetében sokkal elővigyázatosabb volt, mint a szabványok tekintetében, és gyakorta alkalmazott hatósági eszközöket, ugyanakkor mindezidáig nem írt elő általános szabályokat[28]. Ebből jelentős problémák is adódtak, míg az európai hatóságok érvényre tudták juttatni következetesen az EU irányelveket[29].

3. A szolgáltatók kiválasztásának kérdése

A digitális átállás lehetővé teszi a felszabaduló frekvenciák eltérő célú felhasználását és újraosztását. Ugyanakkor az átmeneti időszak számos olyan problémát fog felvetni, ami az átállás lebonyolításából adódik: hogyan lehetséges minimalizálni a szolgáltatás kiesését ezalatt az időszak alatt, az új licencek milyen módon és alapon kerüljenek kiosztásra (spektrum-specifikusan vagy szolgáltatásonként, sorsolással vagy árverés alapján), milyen kötelezettségeket terheljenek az új/régi szereplőkre.

Az amerikai modell a meglévő szolgáltatók előnyben részesítésén nyugodott. Mindez azonban a bevezetés késedelme miatt (a 2006-ra tervezett 85%-os penetráció nem fog valószínűleg megvalósulni) jelentősen zavarodott piaci állapotot eredményezett.

Az angol megközelítés ezzel ellentétben a piaci verseny erősödését helyezte az inkumbens szolgáltatók érdekei elé. Az 1996-os Broadcasting Act tervei szerint egyedül a BBC kapott teljeskörű lehetőséget egy multiplex használatára, ugyanakkor a Channel 3 (ITV) és a Channel 4 közösen kapták meg a második multiplexet, és a Channel 5 és a S4C számára már csak a programjaik átvitelének garantálását biztosították. A fennmaradó kapacitás – azaz 3 multiplex – az ITC döntése alapján került elosztásra.

A franciák a 2000-es Audiovisual Law keretében oldották meg a kérdést: a jogszabály a Coseil Supérieur de l’Audiovisuel-t (CSA) kötelezi a meglévő, közszolgálati műsorszolgáltatók előnyben részesítésére és garantálja ugyancsak a jelenleg is szolgáltató kereskedelmieknek a jogot, hogy pályázzanak a fennmaradó licencekre.

Összegzés

A fentiekben megkíséreltem a három különböző szabályozói modell eltérő megnyilvánulásait elemezni. A kérdés, hogy mi okozza valójában a lényeges eltéréseket?

Az angolok az új technológia megjelenésével lehetőséget láttak a verseny erőteljes fokozására az iparágon belül, például új szereplők megjelenésével, szabad hozzáférési kötelezettségek kirovásával a domináns CAS és EPG szolgáltatókra, illetve a felügyeleti hatóság jogkörének bővítésével.

A franciák ugyanakkor defenzív stratégiát követtek, két célt szem előtt tartva: lelassítani az átállás folyamatát, hogy az inkumbens szolgáltatók felkészülhessenek a kihívásokra, illetve az állam hagyományosan erős szerepét a kultúra területén fenntartani.

Az amerikaiak a tekintetben hasonló stratégiát követtek a franciákkal, hogy a domináns szereplők – az ő esetükben a helyi műsorszolgáltatók - érdekeit és jogait védték, ugyanakkor az angol megközelítéssel mutat azonosságot, hogy a versenyellenes visszaélésekre tekintettel voltak, és kötelezettségeket róttak mindenekelőtt a helyi kábeles szolgáltatókra, míg az EU eljárásának megfelelően iparági szabványok elfogadása mellett döntöttek, még ha sok esetben csak az elviekben is valósult ez meg mindössze. Mégis, összességében az elkülönült hatóságok, szabályozó szervezetek és döntések azt eredményezték, hogy bizonyos, a változásokban ellenérdekelt piaci szereplők lelassíthatták a folyamatokat.

Az eltérő megközelítések több tényezőre vezethetőek vissza: a különböző szabályozási politikák, elsősorban a médiaszektorban, az államhatalmak eltérő felépítése és a korábbi analóg korszak eltérő megközelítései eredményezhették összességükben a fenti eredményeket. Az angolok esetében a központi kormányzat meglehetősen erős jogosítványokkal rendelkezett a döntések meghozatalakor, és ezért a versenyélénkítő céljait keresztül tudta vinni. A franciák megközelítését leginkább az „ellenőrzött dereguláció” kifejezésével lehetne leírni, amellyel a folyamatok lassítását és kontrollálását el tudták érni mindvégig, így az állami dominanciát meg tudták őrizni a kulturális ágazatban. Az amerikaiaknak ugyanakkor leginkább az okozott problémát, hogy miközben a kormányzatnak felhatalmazása volt a digitális átállás lebonyolítására, eközben a hatalmi ágak elválasztása, a hatáskörök differenciált elosztása (az FCC, a Kongresszus, különböző végrehajtó szervek és a bíróságok), a „fékek és ellensúlyok” rendszere valójában csak akadályozta ezen központi akarat végrehajthatóságát.

Két példa a szabályozásra: az AOL/Time Warner és a British Interactive Broadcasting esetek

Az AOL/Time Warner-eset [30]

Az AOL és a Time Warner egyesülésének bejelentése 2000. januárjában a tranzakció felügyeletére és engedélyezésére jogosult hatóságok nagyfokú szigorát vonta maga után. Mindenekelőtt a Federal Trade Commission (FTC) folytatta le vizsgálatát, melynek eredményeképpen három olyan területet jelöltek meg, amelyeken versenyellenes helyzet létrejöttétől tartani lehet: egyrészt a szélessávú Internet hozzáférés, másrészt a szélessávú Internet adatátviteli szolgáltatások, illetve az interaktív műsorszolgáltatások. Miközben az első két terület kérdése kapta a legnagyobb hangsúlyt, ugyanakkor a harmadik ráirányította a figyelmet a műsorszolgáltatás következő generációjának felépítésére is. A legfőbb problémát az AOLTV, azaz az AOL interaktív szolgáltatása jelentette. Az FTC megállapításai szerint az egyesülés révén az AOLTV olyan helyzetbe kerülhet, amelynek révén a Time Warner kábel-hálózatán módjában áll a versenytársakat kiszorítani, ezáltal országos szolgáltatásaikat is hátrányosan befolyásolni. Mindezek ellenére az FTC határozata mindösszesen csak megtiltotta az AOL/Time Warner számára, hogy befolyásolja az előfizetőit abban, hogy más műsorszolgáltatók által, a saját hálózatán továbbított műsorszórási jeleket megfelelően foghassák.

Ugyanakkor az FCC sokkal szélesebb összefüggéseiben vizsgálta az egyesülést, és felismerte azt, hogy a versenyellenes helyzet létrejötte annál sokkal átfogóbban fenyeget, mint azt az FTC vélelmezte. Az FCC éppen ezért nyitva hagyta saját magának a lehetőséget – miközben engedélyezte az egyesülést lényeges fenntartások nélkül -, hogy a későbbiekben, a tényleges piaci folyamat elemzése alapján, amennyiben valóban visszaélést tapasztal, úgy további megszorításokat és feltételeket szabjon ki.

A British Interactive Broadcasting (BiB) esete

A BiB a BSkyB, a British Telecommunications (BT), a Midland Bank és a Matsushita nevű japán elektronikai gyártó cég közös vállalkozása. A BiB világszerte az egyik legnagyobb és legfejlettebb interaktív szolgáltatásokat nyújtja. A BSkyB digitális műholdas szolgáltatás több mint 6 millió előfizetője számára elérhető a kínálata, mely magában foglal számos értéknövelt szolgáltatást, így például elektronikus kereskedelmet, játékokat, fogadást, stb. A szolgáltatását digitális műholdas platformon nyújtja, míg egy egyszerű telefon vonalon keresztül teszi lelehetővé a vissza-irányú kommunikációt. A néző/befogadó részéről szükséges mindennek igénybevételéhez egy olyan otthoni terminál, amely a BSkyB set-top-boksz-ának része, és amely magában foglal egy olyan API-t, amelyet az OpenTV fejlesztett, illetve egy olyan EPG-t, amely a BSkyB sajátja.

Az Európai Bizottság (EB) versenyügyekért felelős igazgatósága eljárása során[31]két fő kifogást emeltek: egyrészről a set-top-boksz szoftverei feletti olyan dominancia lehetővé válását, amely versenyellenesen gyakorolható, másrészről azt, hogy a BiB a BSkyB egyébként is erőfölényes helyzetét fogja tovább növelni. Az EB végül 1998. októberében engedélyezte a tranzakciót, számos kikötés és feltétel mellett. A cél az volt, hogy minden olyan harmadik fél egyenlő feltételekkel juthasson hozzá a set-top-boksz-ok minden egyes szolgáltatásához, amelynek erre saját szolgáltatásához szüksége van. Az EB ezért kötelezte a BiB-et, hogy külön vállalkozásba szervezze ki a set-top-boksz-ok gyártását és értékesítését, ezáltal garantálva, hogy a bevételekből a szolgáltatók megfelelő arányokban részesülhessenek. Előírta továbbra azt is, hogy a set-top-boksz vásárlását nem lehet BSkyB előfizetéshez kötni. Kötelezte arra is, hogy az API specifikációt igény esetén tegye hozzáférhetővé bárki számára. Kimondta továbbá, hogy a BiB köteles felmondani kizárólagos megállapodását a BSkyB-vel.

Az EB által támasztott követelmények összhangban állnak az EU által 2002-ben elfogadott, úgynevezett Hozzáférési Irányelvvel (Access Directive)[32]. Az Irányelv immáron az egyenlő hozzáférés biztosításának kötelezettségét nem csak a távközlési szektorban tartja kulcsfontosságúnak, hanem az ún. ONP-elveket (Open-Network-Provision) inden digitális kommunikációs szektorban érvényesítendőnek tartja. Mindezzel az EU-nak sikerült a szabályozásban is érvényesíteni azt a fajta konvergenciát, amely a technológiai fejlődést is kezelve, a technológia-semlegesség alapjain képes az általánosan elfogadott elveket érvényre juttatni.

Az új szolgáltatások „ára”

A tartalmi pluralitás azonban valószínűleg nem lesz olcsó. A méretgazdaságosság azt jelenti, hogy az általános érdeklődésre számot tartó programkészítés még mindig olcsóbb lesz, mint a kisebbségi érdekű programok. Ennek következtében azoknak, akik speciális érdeklődést kielégítő csatornákra akarnak előfizetni, magasabb díjakat kell fizetniük, mint a népszerűbb programokat nézőknek. Így a társadalomnak az általános érdeklődési körbe tartozó szektorai továbbra is nagyobb befolyást fognak gyakorolni az elérhető programok körére, mint az ilyen értelemben gyengébb szektorok.

Az egyik módja annak, hogy a nagy médiacsoportok biztosítsák a kisebb érdeklődést kiváltó csatornák túlélését, az lehet, hogy ezeket a kívánatosabb csatornákkal “összekötve”, megfelelő “csomag”-ot hoznak létre. Ez felárba kerül azonban, mivel a kevésbé népszerű csatornákat igénylőknek az egész csomagot meg kell vásárolniuk, amely rendszerint a kínálatban lévő legátfogóbb, és ezért legdrágább csomag. S ha emellett még figyelembe vesszük, hogy számos európai országban az etnikai kisebbségi közösségek azok (szemben azokkal, akik általános értelemben kisebbségi érdeklődésűek), amelyeknek sajátos nézői igényeik lehetnek mind nyelvi, mind kulturális szempontból, többnyire a társadalom szegényebb rétegeit alkotják, akkor még nehezebb lesz őket is képviselni a műsorszolgáltatásban.

Másrészről a „csomagba foglalás” megkönnyíti a kisebb, réskitöltő csatornák túlélését, bár bizonyos pluszköltséget jelent a néző számára, s nehéz előre látni, hogyan lesz ez lehetséges a többrétű tulajdonlási rendszerben.

Az Egyesült Királyság szabályozó hatóságai által készített tanulmány[33] megállapításai szerint a digitális televíziózás elterjedéséhez az alábbi feltételek kell, hogy teljesüljenek:

a földfelszíni terjesztésű, szabadon fogható közszolgálati műsorszolgáltatások gyakorlatilag egyetemes szolgáltatásként, külön felár nélkül kell hozzáférhetőek legyenek,
kielégítő, magas színvonalú és sokszínű tartalom álljon mind az előbb említett ‘free-to-air’, mind a fizető-TV-szolgáltatások tekintetében rendelkezésre,
az új típusú szolgáltatások nagy és kielégítő választéka legyen elérhető olyan mértékben, hogy az egyébként ezen szolgáltatások iránt közömbös fogyasztók számára is kellőképpen vonzó legyen ahhoz, hogy ezekre váltsanak,
a hozzáférés, illetve a szolgáltatások közötti áttérés megkönnyítése,
az Internethez való hozzáférés könnyebbé tétele a digitális televízió-készülékekről,
a nyílt szabványok elterjedése,
a set-top-boxok, illetve egyéb készülékek árának csökkenése,
több információ hozzáférhetővé válása a fogyasztók számára, azaz a fogyasztói bizalom növelése mind a készülékek, mind a szolgáltatások tekintetében,
hatékony verseny kialakulása a piacon mind a platform-, mind a tartalom-szolgáltatói között.

3. A média-stratégia és -politika átalakításának szükségessége

Szemléletváltás: az egységes kommunikációs piac

A digitális technológiai alkalmazások körének radikális bővülésével a különböző információk előállításának, feldolgozásának és továbbításának folyamata során olyan új, eddig a média, távközlés és az informatika területén ismeretlen jogi problémák és kérdések vetődnek fel, melyek azonban a jövőre nézve meghatározó jelentőségűek.

A kérdések köre jogi, azaz szabályozási szempontból a három, eddig elkülönült szektor, a távközlés, az informatika és a média-ipar technológiai konvergenciája során adódik: az egyes szektorok sajátos szabályozási rendszereinek egymáshoz való viszonyából, a különböző alapvető, specifikus érdekek lehetséges konfliktusából adódó problémák, illetve feloldásuk lehetősége a jogalkotókra halaszthatatlan feladatokat ró, mely elsősorban a távközlés-, média- és a versenyjog megfelelő, összehangolt szabályozása révén valósítható meg. Feloldásuk lehetősége a jogalkotókra halaszthatatlan feladatokat ró; a konzisztens, működőképes, és a legfontosabb érdekeket védelemben részesítő szabályozás megvalósulása akár létérdekévé is válhat a fejlődésnek, hiszen a jogbizonytalanság, illetve az indokolatlan kockázat vállalása akár hosszú időre is visszavetheti az érdekelteket a beruházásokban, a lehetőségek megvalósításában.

A média területén a globalizáció és a technológiai fejlődés legfőbb hatása – e tekintetben – a frekvenciaszűkösség, mint a szabályozás alapvető indokának megszűnése, azaz a technológiai lehetőségek gyakorlatilag korlátlanná bővülése, ezáltal az állami beavatkozás legitimációjának – azaz, hogy a korlátos számú frekvenciához ki és milyen módon juthasson hozzá – eltűnése. Mindennek következtében ugyanakkor a tartalom előállítója, az „adattovábbító, átvivő”, illetve a jogbirtokos személye a gyakorlatban eggyé válik, míg a szabályozás különállónként tudja csak kezelni őket jelenleg.

A változások tendenciái világszerte a következőket mutatják:

a szabályozások a monopóliumok megszüntetésére irányulnak, azaz a verseny fokozására,
egyidejűleg a szektorközi összeolvadások (lásd távközlés, informatika és „tartalom” (média)) egyre erőteljesebb,
mind a szereplők, mind a szolgáltatások nemzeti jellege megszűnik.

Mindezek alapján a médiapolitika legfőbb kihívása, hogy az egységes információs piacot hogyan tudja a továbbiakban kezelni, egyáltalán a piacot hogyan tudja definiálni, milyen általános érvényű mérőszámokat (elérés, nézettség piaci részesedés alapján) tud felállítani; mindehhez hogyan tud egységes engedélyezési, korlátozó szabályokat rendelni (azok mely alapon fognak állni: szervezeti, tulajdoni vagy a műszaki paraméterek meghatározásán - lásd technológiai standardok, nyílt platformok, szabványok -, avagy hozzáférés-szabályozási alapokon), illetőleg hogy akarja-e ezeket egyáltalában a továbbiakban alkalmazni.

A jövőben a média-politika, és az ezt szolgáló média-szabályozás merőben más logika alapján és eszközökkel élve kell elérje célját, azaz a legfontosabb alkotmányos jogok biztosítását, tehát az információhoz jutás biztosítását, a pluralitást, a sokszínűséget. Ezek az eszközök lehetnek:

(a) Pénzügyi támogatás

Jó módszer lehetne a műsorszolgáltatók ösztönzése arra, hogy szélesebb körű piaccal foglalkozzanak, ha adómentességeket vagy egyéb pénzügyi támogatásokat ajánlanának nekik speciális érdeklődést kielégítő programokra, illetve a szűk kört kiszolgáló csatornákra, illetve ahol kvóták határozzák meg a különböző műsorkészítési, -gyártási követelményeket, azok számára, akik a kötelező minimumnál többet vállalnak.

(b) Kötelező és méltányos hozzáférés biztosítása

A médiumokhoz való hozzáférés problémái csökkennének, ha a pl. digitális műsorszolgáltatásban használt rendszerek minden eleme szabványosításra kerülne, s így biztosítva lenne, hogy a feltételtől függő hozzáférési rendszerek, az alkalmazási programok érintkező felületei és az elektronikus program-füzetek kötelező jelleggel kompatibilisek legyenek. A műsorszolgáltatókat meg kell akadályozni abban, hogy akár olyan egyedi rendszereket fejlesszenek ki, amelyek alapján a fogyasztóknak külön hozzáférési rendszereket kellene megvásárolniuk, akár hogy az egyedi rendszer megvételét a valamely csatornára vagy hálózatra történő előfizetés feltételévé tegyék.

A műsorszolgáltatás engedélyezésére felhatalmazott hatóságok szabjanak azzal kapcsolatos feltételeket az engedményeseknek, amelyek biztosítják, hogy a szolgáltatók száma ne legyen azonos a tulajdonosok számával (azaz a meglévő tulajdoni korlátozások enyhítése, bizonyos minimum-szabály megtartása mellett).

(d) A szerkesztési függetlenség garanciái

A tulajdonosok és szerkesztők arra irányuló kötelezettségének a bevezetése, hogy olyan megállapodást kössenek, amely teljes szerkesztési függetlenséget garantál, bizonyos mértékig annak a biztosítása irányában hatna, hogy a több külső kapcsolattal rendelkező tulajdonos ne gyakoroljon túl nagy befolyást a műsorkészítésre.

(e) Oktatás, nevelés

A közönség arra való nevelése, hogy kritikusabb legyen médiafogyasztása tekintetében, csökkentheti a médiakoncentrációk potenciális hatásait. A közönség legyen jobban tudatában annak, mit is jelent az elfogulatlan, független műsorszolgáltatás.

(f) Hirdetési korlátozások

Legtöbb nyugat-európai országban korlátozások vannak az elektronikus műsorszolgáltatás megjelentethető hirdetések mennyiségére, részben azért, hogy korlátozzák a hirdetők befolyását, részben pedig annak biztosítása érdekében, hogy a hirdetési piac megfelelő részaránya maradjon fenn a sajtó számára.

(g) A tartalom-szabályozás új módszerei és típusai

Az új terjesztési technikák elterjedésével, ezáltal a műsor-, avagy tartalom-készítés új formáinak kialakulásával a szabályozás is adekvát módszereket kell válasson. Ennek egyik legelterjedtebb formája az ún. „negatív műsorkészítési elvek” (‘negative programming standards’) alkalmazása.

(h) Az egyetemes szolgáltatás fogalmának bevezetése a médiában

Azon elvek és kötelezettségek, amelyek a távközlés területén már működőképesek, a média területén ugyancsak alkalmasak lehetnének a teljesen szabaddá váló piac torzulásainak ellentételezésére.

A közszolgálati műsorszolgáltatók szerepe

A közszolgálatiság a jövőben új értelmet kell kapjon, sokkal inkább kell értenünk alatta közszolgálati intézmények helyett közszolgálati célokat és elveket, bármely hordozón jelenjenek is meg. A közszolgálatiság szerepe és feladata soha nem volt akkora jelentőségű, mint éppen jelen körülmények között. A megváltozott környezetben a következőképpen foglalhatjuk össze ezen célokat:

a széttagolt médiapiacon továbbra is a közszolgálati műsorszolgáltatók kell betöltsék a hiteles és független forrás szerepét,
meg kell teremtsék a digitális környezetben is mindenki számára a részvétel lehetőségét,
az adott ország, nemzet egészét érintő kérdésekben, ügyekben kell továbbra is betölteniük feladatukat, és kell ezen szempontokat képviselniük regionális vagy internacionális szinten is,
továbbra is a minőségi műsorkészítés sztenderdjeit ők kell kijelöljék,
a kereskedelmi szektor által el nem látott területeken szolgáltatniuk kell,
a nemzeti nyelv és kulturális identitás őrzői kell maradjanak,
a fejlesztések, kísérletezések mozgatói,
a nemzeti és európai műsorkészítés ösztönzői.

4. Következtetések, javaslatok

Az intézményi struktúra szükségszerű átalakítása

Semmilyen körülmények között nincs létjogosultsága kizárólag informatika és hírközlés leválasztására, az egyedül logikus lehetőség értelmében, a fentiek alapján, az egységes kommunikációs piaccal (tehát IT, távközlés és média) kapcsolatos állami szerepvállalás lehet elkülönült miniszteriális feladat és terület.

Ugyanezen érvek alapján az érintett hatóságok (ORTT, HÍF, GVH) tevékenységének, hatáskörének felülvizsgálata is szükséges, pl. az amerikai FCC (Federal Communication Committee) mintájára, különösen három területen:

Frekvenciakijelölés:

A frekvenciakijelölést az ORTT felkérésére a HÍF végzi el jelenleg is. A legnagyobb problémát e tekintetben az jelenti, hogy a két szervezet között nem alakult ki szoros együttműködés.

A műsorszétosztást és -elosztást végzők nyilvántartásba vétele:

A feladatot akár a HÍF is átvehetné – amely jelenleg is kezel hasonló adatokat –, fontos ugyanakkor, hogy az ORTT folyamatosan hozzáférjen az adatokhoz. Ebben az esetben további probléma, hogy az ORTT a tartalmi ügyekben „vétkezőket” nem tudná maga törölni a nyilvántartásból, erre a HÍF-et kellene felkérnie.

A nyilvántartások vezetésének a HÍF kezében történő egységesítése mellett és ellen is számos érv szól, ám a piaci verseny kialakulása szempontjából a kérdésnek marginális hatása van.

Az ún. 1/6-os szabály eltörlésének szükségessége:

Ez a kábelhálózatok növekedését korlátozó intézkedés gátolja a kiemelt kérdésként kezelt szélessávú Internet elterjedését[34].

Tekintve, hogy egyértelműen nem választható szét a tartalmi és a technikai feladatokkal kapcsolatos felelősség, valamint az ORTT nem támogatná a technikai feladatok elvételét, a kérdést a Médiatörvény felülvizsgálatakor célszerű napirendre tűzni.

A Médiatörvény 2/3-os parlamenti többséget igénylő módosításához kapcsolódó javaslatok:

ki kell alakítani az ORTT és a HÍF együttműködésének feltételeit. Ennek egyik lehetséges módja az éves megállapodási kötelezettség előírása;
tekintve, hogy az Európai Unió tiltja a tevékenység megkezdésére vonatkozó párhuzamos bejelentési kötelezettség előírását, a Médiatörvény módosításakor a bejelentési kötelezettséget célszerű kizárólagosan a HÍF-hez telepíteni. Hasonló megoldás javasolható az EU által meghatározott, bekérhető és nyilvántartható adatok körére;
a Médiatörvény módosításakor a Tulajdonra vonatkozó szabályokról szóló fejezet (VIII.) egészét át kell gondolni – a kábelhálózatok vonatkozásában említett 1/6-os törvényt ennek kontextusában szabad csak megváltoztatni.

Az állami szerepvállalás új eszközeinek és lehetőségeinek meghatározása

A legfőbb teendők különösen:

a Médiatörvény felülvizsgálata során: a „közszolgálat” újradefiniálása, a közszolgálati műsorszolgáltatók fenntartásának felülvizsgálata (javaslat számuk csökkentésére), a közszolgálati követelmények teljesítésére újfajta támogatási és ösztönző-rendszer kidolgozása;
az Hkt. felülvizsgálata során a műszaki szabványok kidolgozása a digitális műsorszolgáltatás mindenki számára hozzáférést biztosító működésének érdekében;
a készülő Filmtörvény kidolgozása során az állami támogatások és az egyéb forrás-bevonások lehetőségeinek felülvizsgálata a fenti logika alapján: kvóták, kötelező műsorkészítési követelmények beépítése a műsorszolgáltatók számára, melyek a magyar filmipar támogatását mozdítják elő (a meglévő követelmények felülvizsgálata), valamint az állami „beavatkozás” hangsúlyának áthelyezése a közvetlen támogatási formákról a közvetettekre (a különböző, soha nem „elégséges” pénzügyi támogatások helyett Magyarország filmgyártó-központtá fejlesztése, azaz a gyártó-kapacitások létrehozásának támogatásával a nemzetközi filmipar számára Magyarország mint „bérmunka-központ” felkínálása (lásd Berlin, Prága mintájára));
a tudatos média-fogyasztásra oktatás módszereinek kidolgozása (pl. az OM-ben hosszabb ideje folyó szakértői munka elősegítésével).

Budapest, 2003. 06. 29.

Dr. Rozgonyi Krisztina

ügyvéd

[1] A tanulmány egyes rézseiben a szerzőnek MTA Stratégiai Kutatások, „Az információs társadalom kialakulásának hatása a jogrendszerre” című kutatási programban alatt megjelent írását is felhasználja.

[2] Hernan Galperin and François Bar: The Regulation of Interactive Television in the United States and the European Union, FEDERAL COMMUNICATIONS LAW JOURNAL, 2002., Vol. 55, p. 65.

[3] Az alábbi összeállítás Dr. Cseh Gabriella még nem publikált tanulmánya alapján készült.

[4] Ennek a gondolatnak a részletes kifejtését ld. Az USA Legfelsőbb Bíróságának a Red Lion Broadcasting Co. v. FCC 395 US 367, 388 (1969)

[6] Az USA Legfelsőbb Bíróságának az FCC v. PACIFICA FOUNDATION, 438 U.S. 726 (1978) ügyben hozott ítélete.

[8] Az Egyesült-Államokban a közjogi bíráskodás úgynevezett diffúz rendszere működik. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a legfelsőbb bíróság alkotmánybíróság is egyben, másrészt, hogy alsóbb fokú bíróságok is dönthetnek egy jogszabály alkotmányosságáról.

[9] A digitális műsorszórás elektronikusan kódolt formában dolgozza fel az információt, ami jóval több információ közvetítését teszi lehetővé, s így sokkal több csatorna, külön szolgáltatások, interaktivitás, valamint kiváló minőségű kép és hang számára biztosít lehetőséget. A kódolt programokat dekódolni kell a vételi helyen vagy speciális televízióval vagy rádióval, illetve külön dekódoló készülékkel, amely feltételes hozzáférési rendszert, azaz “kaput” képvisel. Két fő szempont kapcsolódik a feltételes hozzáférési szolgáltatásokhoz: a kódolás, amely az adás kódolt formátumának a közvetítése, valamint az előfizetői szolgálat, amely a szolgáltatás ügyintézését végzi. Első ízben válik lehetségessé több csatornának egyetlen frekvencián való közvetítése, amit multiplex megoldásnak neveznek. Akiknek “multiplex” engedélyük van, több csatornát tudnak kínálni a digitális televízió, illetve hangprogram szolgáltatásoknak. Kezdetben valószínűleg csak néhány digitális televíziós programszolgáltatás lesz, a jövőben azonban jelentősen nőni fog a multiplexenkénti szám.

A digitális műsorszolgáltatás igénybevételének ma 2 szükséges feltétele van:

· megfelelő vevőkészülék,

· megfelelő szolgáltatás igénybevétele.

A vevőkészülék tekintetében 3 fő platform említhető, amelyeken keresztül a digitális műsor elérhetővé válik: a digitális földfelszíni, a digitális műholdas, és a digitális kábeles hozzáférés.

Jelenleg a végfelhasználó számára a digitális szolgáltatás a következő módon tud rendelkezésre állni:

· a fogyasztó vásárolhat olyan készüléket, amely a szabadon fogható adások, illetve a digitális kiegészítő szolgáltatások vételére képes (ún. idTV), amely egy további eszköz révén, ún. feltételes hozzáférési modullal („CAM”) alkalmas a digitális földfelszíni adások fogadására. A digitális műholdas, illetve kábeles szolgáltatások igénybevételéhez még egy további eszköz, ún. „set-top-box” is szükségeltetik;

· ugyancsak lehetséges olyan készülék igénybe vétele, amely már inkorporálja a feltételes hozzáférést, és a megfelelő interaktív szoftvert is, így alkalmas egyidejűleg a digitális műholdas és földfelszíni sugárzás fogadására is, azonban, amennyiben a fogyasztó váltani szeretne a különböző szolgáltatók kínálata között, úgy újabb és újabb ”set-top-box”-okat kell vásárolnia;

· rendelkezésre állnak ma már olyan „set-top-box”-ok is, amelyek a felhasználó meglévő televíziókészülékéhez csatlakoztathatóak; illetve

· az ADSL-en keresztül a meglévő telefonvonalon át tudja a felhasználó elérni a digitális szolgáltatásokat.

A digitális szolgáltatások legfőbb jellemzője, hogy a fogyasztók számára lényegesen nagyobb szabadságot és önálló döntési lehetőséget biztosít a tekintetben, hogy a számukra legmegfelelőbb és legszükségesebb tartalmakat, műsorokat választhassák meg. Ezen új szolgáltatások, elősorban az ún. „narrowcasting” lehetősége révén, lényegesen többféle, sokrétegűbb, és ezáltal specializáltabb műsor kialakítására és nyújtására biztosítanak teret.

[10] Az egyes országok részletes tapasztalatairól külön tanulmány szól.

[11] International Journal of Communications Law and Policy Issue 2, Winter 1998/99, New Challanges: Convergence of Markets, Divergence of Laws? Questions regarding the Future Communications Regulation by Prof. Dr. Bernd Holznagel, LL.M., IJCLP Web-Doc 5-2-1999 (http://www.digital-law.net/IJCLP/1_1999/ijclp_webdoc_5_2_1999.html)

[12] Independent Television Commission, Interactive Television: An ITC Public Consultation (2000)

[14] Joint ITC, OFTEL, and OFT advice to Government on digital television, May 2000, http://www.oftel.gov.uk/publications/broadcasting/digi0500.htm

[16] Bán, S. Szabó & Partners: A digitális földfelszíni műsorszórás szabályozási környezete, tanulmány az Antenna Hungária Rt. részére

[17] A digitális műsorterjesztés módszerének részletes leírására lásd: C. Cowie, C. Marsden: Convergence, Competition and Regulation, IJCLP Web-Doc 6-1-1998 (http://www.digital-law.net/IJCLP/1_1998/ijclp_webdoc_6_1_1998.html)

[19] Európai Bizottság, DGXIII, Information Society Trends, http://ispo.cec.be/ispo/press/, 57. sz. (25/7/96-4/9/96)

[20] 4(c) cikk, 95/47/EC, OJ No. L281, 23/11/1995, P0051-0054

[21] az angol szabályozó hatóságok ugyanerre a problémára hívják fel a figyelmet, lásd 11. alatt

[22] Council of Europe Recommendation on Measures to Promote Media Pluralism, MM-CM (98) 14, R (99) 1., II (2)

[25] NORCONTEL Ltd., Az új távközlési technológiák gazdasági hatásai az audiovizuális piacokra, Zárójelentés, 1997. április 15, in: A digitális kor: Európai audiovizuális politika, a Marcelino Oreja elnöksége alá tartozó, Audiovizuális Politikával foglalkozó magas szintű csoport jelentése, 1998.

[26] Hernan Galperin: Can the US transition to digital TV be fixed? Some lessons from two European Union cases

Telecommunications Policy 26 (2002) 3–15; lásd az USA-ban az FCC nehézkes eljárását a Grand Alliance-el, illetve az EU és a DVB közötti hatékony együttműködést.

[29] Conseil de la Concurrence, Avis 98-A-14, dated October 31, 1998. és EC Notice 98/C 322/05, OJ C 322/6.

[30] America Online, Inc. and Time Warner Inc., Analysis of Proposed Consent Order to Aid Public Comment, FTC Dkt. No. C-3989, at 2 (2000)., és America Online, Inc. and Time Warner Inc., Decision and Order, FTC Dkt. No. C-3989, at 11 (2000), valamint Applications for Consent to the Transfer of Control of Licenses and Section 214 Authorizations by Time Warner Inc. and America Online, Inc., Transferors, to AOL Time Warner Inc., Transferee, Memorandum Opinion and Order, 16 F.C.C.R. 6547, para. 217, 23 Comm. Reg. (P & F) 157 (2001).

[31] Notice published under Article 19(3) of Council Regulation No. 17 Concerning an Application for Negative Clearance or an Individual Decision to Grant an Exemption Pursuant to Article 85(3) of the EC Treaty (Case No IV/36.539—BiB), 1998 O.J. (C 322) 6 (Oct. 21, 1998).

[32] European Council Directive of 7 March 2002, Access to, and Interconnection of, Electronic Communications Networks and Associated Facilities (Access Directive), 2002 O.J. (L 108) 7.

[34] 1991. évi XVI. törvény a koncesszióról 115. § (4) bekezdésének hatályon kívül helyezése, azaz az ún. 1/6-os szabály eltörlése szükséges:

Értelmező rendelkezések:

2. § E törvény alkalmazásában:

15. Körzeti műsorszolgáltatás: az a műsorszolgáltatás, amelynek vételkörzete meghaladja a helyi műsorszolgáltatás vételkörzetét, de vételkörzetében az ország lakosságának kevesebb mint a fele él.

115. § (1) Műsorszolgáltatás - ha az nem ütközik törvénybe vagy nemzetközi szerződésbe - vezetékes műsorelosztó távközlő hálózattal vagy műsorelosztó rádió-távközlő eszközzel is végezhető.

……

(4) Műsorelosztó vállalkozás vételkörzete nem haladhatja meg a körzeti műsorszolgáltatás e törvényben megszabott legmagasabb mértékének egyharmadát.